Móricz Zsigmond: Disznótor

Édes apám már a bárddal csapkodta a fát. Szántalpat készített. Nappal megfaragta a fejszével nagyjából s este lámpavilág mellett a szobában végezte el a síma munkát.
Nekünk ez nagyon tetszett és nagyon csodálkoztunk, hogy édes anyánk nem örül neki. A forgács símán pattant s azzal mi a kemence előtt nagyszerűen tudtunk játszani. Attól sem féltünk, hogy a szemünket kiveri, mert az a forgács, amit a bárd lecsap, már vékony és buborékos. Az ha meg is csap, nem fáj.
Mikor aztán a hosszú gerenda már szép síma volt, édes apám ráült, mint valami lóra, a két lába közé vette és vésővel lyukakat ásott a hátába. Mi is ott ültünk sorra hárman-négyen, s lovagoltunk s csettintgettünk. A szoba jó meleg volt, a forgácsot mindjárt el lehetett tüzelni s a tűzhelyen egy fazékban kukorica főtt. Szép szemes kukorica, tiszta vízben. Mikor az megfőtt, édes anyánk fakanállal szedett cseréptányérba s alig vártuk, hogy egy kicsit kihüljön, szedtük a kis tenyerünkbe s szemelgettük.
Boldog kis család volt, nyüzsgés, zsivajgás, csak ha valamelyik gyerek sírósan felvisított, akkor kiáltott ránk édes apám, hogy:
- Hallgassatok!
Kint hóvihar volt, ki se lehetett menni. Kutyánk nem volt, mert anyám azt mondta, a gyerekeinek se tud enni adni, nem a kutyának.
Egyszer csak nagy lábdobogás volt az eresz alatt. Nagy csizmákat vertek a száraz földhöz, vendégek jöttek.
- Ki az ördög már megint? - kérdezte édes anyám rossz kedvvel. De édes apám felnevetett.
- No, te szívesen látod a vendéget. Hátha egy malacot hoznak.
Ezen mi nagyon jót kacagtunk, gyerekek, mert ennél furcsábbat nem mondhatott volna édes apám. Nekünk ugyanis nem volt malacunk, se disznónk. Üres volt a disznóól és nagyon sajnáltuk, hogy az idén nem lesz disznóölés, pedig nagyon szerettünk a perzselésnél jelen lenni. Kis tüzeket csináltunk külön s harcoltunk egymással, hogy kinek van jobban égő tüze.
A vendégek már a pitvarban dobogtak s már megismertük Pista bácsinak a morgását, korgását.
- No, nyissatok má ajtót, - kiáltott odaki s úgy vaktába megverte ököllel az ajtót. Biztosan nem lelte a kilincset.
Édes anyám kinyitotta az ajtót s két rettenetes nagy ember jött be, Pista bácsi, meg Dobos. Ez nem volt rokon, hát nem híjtuk bácsinak. Nagy fürtös guba volt rajtuk. Fekete nagy gubák s így behavazva olyanok voltak, mint a hóember.
Beljebb jöttek s leültek, egyik az ágy előtt, másik a kemence előtt. Rögtön előkeresték a pipát, megtömték, rágyujtottak s nézték az édes apám munkáját.
- Idebe kell ezt csinálni, te Gergely? - mondta Pista bácsi s köszörülte a torkát és nagyot köpött a forgácsba. - Engem a feleségem kiverne. Neked jobb feleséged van.
Édes anyám nem igen nevetett, inkább savanyúan mondta:
- Pedig ott jobban elférnének evvel a nagy gerendával.
Pista bácsi édes anyámnak unokatestvére volt, a faluban a legnagyobb gazdák közé tartozott s szótalan ember volt, csak ha egy kicsit ivott, akkor szeretett beszélgetni. Most beszédes kedvében volt.
Nagyon kedves este volt. Mulatságos volt, ahogy a nagy emberek gubájáról leolvadt a hó és csöppekben csorgott körülöttük a víz, mint mikor olvad az ereszről.
Mi tovább játszottunk, mert még korán volt lefeküdni, ők meg beszélgettek. Édes apám nem igen zavartatta magát, szorgalmasan dolgozott s a forgács csak úgy pattogott a lyukakból, amit vésett.
Mikor ez a talp készen volt, még vésővel virágot is csinált az orrára, olyant, amilyen a kapubálványokon van, akkor kivitte s behozta a másikat, azt is lebárdolta, legyalulta s elkezdte kivésni a lyukakat.
Már nem tudom, mit beszéltek, mit nem, de egy nagyon érdekes dolog történt. Az emberek csúfolták az apámat, hogy hogy farag. Erre azt mondta nekik édes apám:
- Ne ugassatok... Aki megcsinálja utánam, amit én, annak ingyen adom a szánat.
Fogadást kötöttek, ki tud százszor vágni a szekercével egy nyomba.
Mi gyerekek roppant kíváncsiak voltunk és boldogak, hogy ilyen nagyszerű dolognak lehetünk a tanui.
- Csakhogy aki erre vállakozik és elveszíti, az egy disznót ad.
A disznót sokalták, jó hosszú alkudozás után megegyeztek egy süldőben. De annak szép süldőnek kell lenni, legalább negyven kilósnak.
Dobos nem vállalkozott rá, mert azt mondta, hogy ő nem kókler, hanem Pista bácsi ezermester volt és ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő kétszázszor is belevág egy nyomba.
Nekivetkezett ingujjra, csak a lajbi maradt rajta s már annak is nekigyürkőzött, mikor édes apám hozzáfogott a virtushoz.
Apám úgy ahogy ült, fogta a kis szekercéjét, megsímogatta annak az élét, ráfujt, az ingén végigtörülte s belevágott a fába. Akkor elkezdte nyugodtan, tempósan csapkodni a baltát s mi olvastuk halkan:
- Egy, kettő három... tizenöt, tizenhat... huszonhárom, huszonnégy... - s így százig.
Édes apám ki volt pirulva s mikor a századikat is belevágta, de úgy, hogy a vágás alig volt nagyobb, mint mikor kezdte, akkor felugrott s eldobta a baltát. A balta majdnem leütötte a varrógép lábát. Édes anyám nagyon meg is rémült s lehajlott, a lámpát is letette a földre, úgy nézte, hogy nem törött-e el valami. Nem volt semmi baj.
Most Pista bácsi ült a helyére. De úgy keresztbe ülve nem tudott sehogyse elhelyezkedni, hát féloldalt ült a gerendára. Ezt se találta jónak, hanem egy kisszékre ült s úgy szembe a gerendával.
Elkezdett csapkodni, nem is tudtunk olyan gyorsan számolni.
- Egy, két, há, négy, öt, hat, hét...
Akkor Pista bácsi megállott s várt...
Megtörülte magát az ingeujjával s nevetett.
- Megájjatok csak, apátok ingyen adja a szánat.
Mi bíztunk benne, hogy nem fog sikerülni neki. Lélekzetvisszafojtva vártunk.
Pista bácsi felemelte a baltát s beleillesztette a vágásba, aztán újra kezdte még gyorsabban:
- Nyóc, kilenc, tíz, egy, két, hár, négy...
Újra megállott.
- Hó, ez nem gilt, - kiáltotta édes apám. - Ez nem egy nyomba van. Nem szabad megállani. Gazember kend.
- Hijnye a zistenit, - azt mondja Pista bácsi s újra kezdte:
- Öt, hat, hét, nyóc, kilenc, húsz, egy, két, hár, négy, öt, hat...
Így ment harmincötig s akkor valahogy kiszaladt a balta a kezéből s mellé vágott.
- E semmi, - mondta, - harmincöt má megvót. Én nem vagyok ács, se pallér.
- Jó van, - azt mondja édes apám, - három hibát adok kendnek. Kezdd újra.
- Újra? Dehogy is kezdem, eszembe sincs. Folytatom. Örülök, hogy eddig megvan. Mennyi is? Harmincöt...
Nekidurálta magát, de mi gyerekek már nagyon boldogok voltunk.
- Menjetek hátrább, - kiáltott ránk édes apám... s mi kotródtunk nem igen messze, mert a szoba nagyon kicsiny volt. Szinte az ágy alá bujtunk.
- Öt, hat, hét, nyóc, kilenc, tíz...
- Negyven...
- Egy, kett, hár, négy, öt, hat, hét...
Így elment ötvenháromig, akkor megint mellé vágott.
Úgy megrémült, hogy a baltát ott felejtette, ahová vágta s csak nézte kimeredt szemmel.
- Nem baj, - vígasztalta apám nagylelkűen, - paraszttól ez is kurázsi... Vágd csak, vágd... Még egyet szabad tévedni.
Pista bácsi beleiszonykodott s a baltát felemelve újra elkezdett csapkodni s püff, a negyedik vágásnál megint félrement...
Erre aztán igazán nagy visítás és zsibongás lett.
Pista bácsi körülfogta fekete mord fejét s én úgy megijedtem, mikor a szeme az enyémbe ért, azt hittem, most fogja a baltát s kettéhasít vele...
Csakugyan fogta a baltát s elkezdte vágni a gerendát, ahogy bírta. Csak úgy hasgatta, vágta, rontotta.
- Nono, nono, - kiáltott kacagva édes apám, - az istenit a fejszédnek, elrontod a szánat.
Megkapta a baltanyelet a sógora kezében s elkezdtek körülötte dulakodni. A paraszt kétszer akkora volt, mint az apám s nem adta. De apám úgy rángatta, hogy a nagy ember egyszer csak végigesett a gerendák közt s a feje véres lett.
- Megöllek, - hörögte, - most mindnyájatokat megöllek.
Körülnézett valami szerszám után, de a keze csak úgy tétovázott. Mi elkezdtünk sivítani, rémülten és torkunkszakadtából s nem láttunk mást, csak azt, hogy apám és a paraszt ölre kapják egymást és csapkodják egyik a másikat a szobában az ágyakhoz. Mindakét ágy leszakadt, a dunnák kihasadtak, édes anyám a kezét tördelte s legnagyobb csudálkozásunkra a végén a két verekedő nevetve állott szét.
- Az istenit, mibül van ez a csepp ember, - törülgette magáról Pista bácsi az izzadtságot. - Nem gondoltam vóna.
Evvel leült a helyére, vállára húzta a gubát s kereste a pipáját.
Mikor láttuk, hogy nincs semmi baj, akkor mi gyerekecskék újra előbujtunk az ágy alól s most már aztán kacagtunk és táncoltunk.
- Bizony komám, - mondta Dobos nagy flegmával, - a süldőt meg kell adni.
- Fogja ki magának, ha nem fél a feleségemtől - mondta Pista bácsi.
- Elmehetek érte? - kérdezte édes apám.
- Akár most.
- Akkor jó. Akkor gyerünk.
- Ugyan nem bolondultatok meg, ebben a hóviharban, - szólt édes anyám, aki az ágyakat próbálta rendbehozni.
De bizony felöltöztek és elmentek.
Mi nagyon boldogok voltunk. Ilyen szép harcot még nem láttunk életünkben s újra meg újra elismételtük, mit csináltak.
Édes apám azonban nem jött vissza s édes anyám az ágyat nem tudta megcsinálni, sírva ágyazott nekünk az ágy helyén a földre.
Sok lárma és hajcihő után végre elaludtunk, de édes anyám fennmaradt egész éjjel s várta édes apámat.
Én felébredtem valamikor éjfél után s ijedten láttam, hogy édes anyám még mindig fenn van. Mindjárt sírni kezdtem, mert megijedtem, hogy talán édes apámnak valami baja lett, de anyám odajött hozzám s édes, csöndes hangján duruzsolva bíztatgatott, hogy nincs semmi baj, biztosan a gazdák elcsalták édes apámat a kocsmába, ahogy szokták, s ott isznak. - Áldomást isznak, - mondta.
Szépen el is aludtam, csak akkor ébredtem fel, mikor kint malacvisítást hallottam.
- Hallod, hallod! anyjuk! - verte az ablakot édes apám, - hozd ki a tálat, kést, mindjárt leöljük a disznót.
Erre aztán mind felébredtünk s ugráltunk fel az ágyból, egymást cibálva és ébresztgetve. Öltöztünk és mentünk ki.
Édes anyám előtt még mindig égett a lámpa. Egész éjszakán keresztül varrt, mert sok munkája volt. A parasztlányoknak varrt ruhát.
Gyönyörű szép világos reggel volt. A hó síma volt és nagy utakat szántott a tetején az éjszakai vihar, ami úgy maradt, mintha selyemvégeket húztak volna ki fehéredni.
Ez volt a legszebb disznóölés, amit életemben értem. Mikor mi kimentünk, már égett a tűz a disznó felett. Olyan nagy lánggal égett, hogy nem birtunk eleget kacagni, amikor a pernyét elkaparta róla édes apám egy égett végű faággal. Olyan kicsi fekete malac volt a tűz alatt.
De azért disznóölés volt. Csak mikor a hurkát főzte édes anyám, az olyan vékony volt, mint a csigatészta s olyan gyenge volt, hogy a fazékban minduntalan kifakadt s kiömlött belőle a kása.

 

Időpontjaink

2012. november 30-december 2.

2013. február 15-17.

Érdekességek
Galéria
Disznóvágás története Irodalmi körkép